Mézescsók Cerberusnak

Alászállni a holtak birodalmába, amelynek bejáratát a három torokkal csaholó, sárkányfarkú őrkutya, Cerberus vigyázza, csak a legbátrabbak merészelnek.

Szabó Magdában megvolt a bátorság, hogy aláereszkedve az alvilágba és a múlt mélységesen mély kútjába, feltámassza kedves halottait, szüleit, a kiterjedt Jablonczy és Szabó família tagjait és főleg egykori gyermek-önmagát. Az emlékezés és a felejtés kettős fénytörésében megelevenednek és újraíródnak a családi legendárium történetei, vagy akár Jézus születésének és életének krónikája.

Egy váratlanul előkerülő tárgy, egy felhangzó ismerős dallam, egy önkéntelen gesztus nyomán hirtelen fény vetül a már kifakult családi tabló valamelyik alakjára. Az ünnepeken rendszeresen ebéddel ellátott Mihályom özvegyére, az időmértékes versikébe foglalt nagynénik és nagybácsik közül kihagyott „bűnös lélekre”, Margitra, az egész família minden gondját-baját zokszó nélkül felvállaló, de titokban elvágyódó Idára, az egy éjszaka leforgása alatt mindenét elveszítő és mégis mindig talpra álló vénkisasszony Kamillára.

A hol humoros, hol groteszkbe vagy éppen melodrámába hajló, máskor a görög sorstragédiákat idéző megrendítő történetekben megkapó elevenséggel és mély empátiával ábrázolt, „a bölcsőtől a sírig” ívelő emberi életek sűrűsödnek össze, amelyek sokszor csak így, utólag teljesednek ki, s nyerik el valódi értelmüket. Mert Szabó Magda mindig azt a pillanatot ragadja meg, amikor „a végzet keze megmoccan”. És az éppen a színpadon álló életéből hiányzó mozaikdarabka, amelyet addig egy kulcsra zárt fiók, egy sztaniolpapírból gömbölyített ezüstgolyó őrzött, vagy amelyet a gyermek Magdolna mégoly kíváncsi tekintete nem láthatott, egy csapásra a helyére kerül, a történetet addig belengő sejtelmes homály szertefoszlik, s rejtett összefüggések, mélyen eltemetett családi titkok tárulnak fel.