A karácsony a legszemélyesebb keresztény ünnep: mást üzen annak, aki szerettei gyűrűjében él, és mást a magányosnak.
 Szabó Dezső még gimnazista korában elköltözött a szülői házból, majd az  érettségit követően Kolozsvárról is. Önkéntes száműzetése haláláig  tartott, mert felismerte: Ahhoz, hogy én lássak igazi látással:  megfogamzón és megmaradón: egyedül kell lennem. Sajnos magánya túl  tökéletesre sikerült, sosem talált társra az életben. 	
 Érthető, hogy számára a karácsony csendes szenvedés, az egyedüllét  szomorúsága volt. De azért karácsonyfát mindig állított magának. Mivel  igazi karácsonyokról csak gyermekkori emlékei lehettek, idevágó  írásaiban az önéletrajzi eredetű motívumok gyakorta megjelennek.  Novelláiban a karácsony valamiféle amplifikáló erővel bír: mindenkiből  kihozza, felnagyítja, megerősíti a benne rejtőzködő szépet és jót.
 Szabó Dezső karácsonyi elbeszélései egyként igazolják: a végzetes  magánnyal való fájdalmas szembenézés és a nagy morális összefoglalások  kiváltói voltak életében a karácsony esték.