Ibsen a konyhában

A távoli északi világban még él egy történet arról a vadkacsáról, amelyik a víz alatti hínárba kapaszkodva inkább megfullad, mint hogy odafenn rabul ejtsék. Esetleg tepsibe kerüljön. Persze, elszáll, ha tud. Esetenként egészen messzire, azonban nem képes nyomtalanul elszakadni származási helyétől, folyton visszaréved, és az új környezetében való megélés technikájának tanulmányozása, mindennapi gyakorlása mellett folyvást emlékezik. Ezért tudnivaló, hogy a vertikális kacsa, amelyiknek fejjel lefelé csak a tollas püspökfalatja látszik ki a vízből, nem csupán élelmet keres odalenn, hanem bezzeg emlékdarabkákat is. Annak tetejébe, hogy az eltűnt testvérét szólongatja, mintegy „fügét mutat” a világnak. Van ebben tehát egy jó adag olyasmi, amit tragikomédiának nevezhetünk, s amelynek egyik legnagyobb mestere Henrik Ibsen volt. Ugyanakkor jó kérdés, hogyan is kerülhetett a világhírű Maestro Judit szerzőnk konyhájába? Ravasz dolog. És miket mondott ott? A válasz sajátos, egészen egyedi formájában megtalálható ebben a felettébb elmés és élvezetes, letehetetlennek minősíthető, érdekfeszítő olvasmányban. Amelyben megismerkedhetünk például egy doboznyi aranypihés kiskacsával is, továbbá egy flamingórózsaszín vibrátorral, meg sok egyébbel a tárgyi és szellemi világból. Eltöprenghetünk a szerző nyomán azon, hogyan tűnhet tónak egy tenger, a tengerben pedig hogyan tűnhet el példának okáért a strömstadi lélekbúvárok teljes csapata. Balázs Attila