Hagyomány, hatás, iszony

“Hogyan kellene élni? Önmagunkban őrzött, jobbik énünkhöz méltón, kifelé, vagy a világból csak átszűrt hatásokat engedve magunkhoz, befelé? Talán úgy kellene élni, véltem egykor, mint a jó öreg Quincey, a vén ópiumevő, mély völgyben, kis, fehér falú házban, amely körül mindig virágzik valami, télen pedig, a legfagyosabb, legdermesztőbb zimankó idején, jól befűtött kandalló mellett, hangulatfényben üldögélve, a tűztér előtt süppedező szőnyeg, csukott zsaluk, a földig érő, súlyos függönyök széles ráncokban terülnek szét a padlón. A boldogság, úgy képzeltem, teástálcával lép be szobám ajtaján, hozza a kosztolányis »rubin-teát és sárga páragőzt«, a szellemi ember legkedvesebb italát. Thomas de Quincey, saját bevallása szerint, este nyolctól reggel négyig egyfolytában teázott, ezt különösen vonzónak találtam.”