Falaink

Csöpp… csöpp… csöpp… Tőmondatok. Csepegnek

belém, mint az infúzió. Lassan, minden porcikámat,

gondolatomat betöltve, olykor fájdalmasan. Anya-fia

párbeszéde csak sejtve, de nem értve egymást.

Szavak nélkül. Monológok dialógja.

A végén, amikor a tű már nincs a bőröm alatt, akkor

elhiszem, el tudom, el akarom hinni, hogy most már

jobb lesz, hogy van gyógyulás. Feloldozás.

Felismerés. Döntés.

És a szavak is előtörnek…

(Für Anikó)

Légrádi Gergely könyve korunk egyre növekvő

létérzéseinek, a szeretetéhségnek és magányosság

érzetének megérintő, erős és fájdalmas krónikája.

(Radnóti Zsuzsa)

Idézet a kötetből:

Muszáj, muszáj. Ezt hajtogatta. Nem értem, miért muszáj. Nem értem, miért kellett elmenni.

Most sem értem. Biztos, most is muszáj. Utálom azt, hogy muszáj. Nem jelent semmit. A

felnőttek mondják, amikor nagyon akarnak valamit. Akarják, de nincs igazuk és nem

kíváncsiak másra. Akkor jön a muszáj. Dögöljön meg minden muszáj.