Ecce homo

A 16–17. század fordulóján újkori európai irodalmunkban négy olyan, azóta is folyamatosan velünk élő „mitologizálódott” hős születik, akikben a négy evangélista Jézus-képmásának egymástól eltérő karakterjegyei fedezhetőek fel. Ezekhez az evangéliumokhoz az asztrálmikus hagyomány a nagy Nap-év fix pontjaihoz köthető szimbólumokat társít. Hamlet, a dán királyfi szellemiségét tekintve az aranykor, Márk Oroszlán-evangéliumának az örököse, aki az „idő helyretolásával” a szakrális földi királyságot kíséreli meg helyreállítani. Don Quijote, a szélmalomharcáról elhíresült idealista „ködlovag” korunk embereként a Vízöntő (és a Halak) magasrendű képviselője: alakjában Máté evangéliumának szellemisége ölt testet. Don Juan, az ellenállhatatlan csábító, akit „érzéki zsenialitása” végül pokolra juttat, szellemiségét és lelkiségét tekintve egyaránt a Lukács evangéliumában megnyilatkozó Bika-tulajdonságok hordozója. Faust, aki sasként „az ég és a föld minden fundamentumát” szeretné kifürkészni, a pokollal (a test „ördögével”) viaskodó Skorpió-szellemiség hordozója – az ő kálváriájának előképe János evangéliuma. Életem nagy szellemi kalandja volt e művek összehasonlító elemzése a Miskolci Egyetemen. S ma is arra vagyok a legbüszkébb, hogy egyik tanítványom így fogalmazott: a tanárnő szemináriu­main megtanultunk másként olvasni. E könyv szerzőjeként leendő olvasóimra gondolva ugyanez a cél lebegett a szemem előtt: annak a szerves kapcsolatrendszernek a feltárása a mitopoétika perspektívájából, mely e négy újkori európai „hérosz” kivételes formátumát és küldetését egészen új megvilágításba helyezi. Pálfi Ágnes