A szarvas és vadászata

A vadászat ősidőktől fogva előbb foglalkozása, később szenvedélye volt a magyarnak, de amily előszeretettel űzte mindenkor a vadászatot, épp oly tartózkodással viseltetett az írótoll és a szakkönyvek irányában; innét van, hogy sem vadásznyelvünk, sem vadászati irodalmunk nincsen. Azaz, hogy a vadásznyelvünk az bizonyára megvan, olyan értelemben, mint az egykori szobrásznak gyönyörű szobra, amelyre midőn dicsérték, azt mondotta a művész, hogy a szobor benne volt a kőben, csak ki kellett hámozni belőle. Olyan vadászati műnyelve, mint aminő német szomszédainknál használatos, soha sem lesz a magyarnak, mert tudvalévő dolog, hogy ha a világ valamely félreeső pontján két német találkozik, rögtön három egyletet alakít: egyet közösen, és mindegyik külön egyet a maga számára, azután pedig összeülnek, és megállapítják minden egyletnek a maga műnyelvét. Ez az ő nemzeti sajátságuk, amihez nekünk sem érzékünk sem hajlandóságunk nincsen, aminthogy éppenséggel nem is szükséges, hogy mi például a szarvasnak lábát falónak, a fülét hallónak, a szemét látónak, és az orrát szélfogónak nevezzük. Azokra a különös fogalmakra, amelyek a vadászat körében felmerülnek, ha keresünk, mindig találunk jó magyar kifejezéseket, nem kell azért a szomszédtól kölcsön kérnünk, sem olyan szavakat gyártanunk, amelyek eltorzítják nyelvünket.