A gyertyák csonkig égnek

„Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?” Lehet egyáltalán válaszokat kapni alapvető kérdésekre, vagy a hallgatás a megfelelő válasz, mert a lényeg kimondhatatlan? A tábornok irányította diktatórikus beszélgetés (vagy inkább magánbeszéd) kizárólag a saját logikája szerint igaznak tartott gondolatokat fogadja el, Konrád részéről is azt tolerálja, amit hallani szeretne – amint a monológ dialóggá válna, Henrik barátjába fojtja a szót. Önfeltáró, a mélyben őrzött érzelmek, gondolatok kimondásán alapuló, öngyógyító monológ ez, mely ugyanakkor életképtelen a másik jelenléte nélkül, mivel két, egymást mélyen értő ember között zajlik. Mészáros Tibor „Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.” Utószót írta: Mészáros Tibor Márai Sándor (Kassa, 1900 – San Diego, 1989): író, költő, újságíró.